Takaros, tisztességes kis házikó volt ez az erdő szélén, egy lankás domboldalon, nem messze a vízililiomokkal borított, kuruttyoló békákkal teli tavacskától, amelynek partjait mindig sár és csúszós nyálka borította. A házikó a villámsújtotta vénséges vén fűzfa odvas törzséhez épült, volt neki ajtaja, ablaka, piros cserepes teteje; még egy kis kéménye is egy kiselejtezett, de megsúrolt és befoltozott kályhacsőből. Az ablakot sárgás viaszhártya borította és a párkányán piros muskátlik illatoztak a késő délutáni lágy napfényben, méhek döngicséltek virágaik körül.
1 Az akna süvítve közelített és hasra vetettük magunkat. A főtörzs ordítva figyelmeztetett mindenkit, bár kétséges volt, az aknák folyamatos záporában meghallotta-e még egyáltalán valaki rajtunk kívül. A sisakomra tapasztottam mindkét kezem és az arcom a sárba fúrtam. Ha jön és ennyire közel fütyül, nem futhatsz el, nem bújhatsz el, maximum csak a páncélozott csapatszállító védhet meg – hacsak nem kumulatív töltet csapódik be, ami átfúrja magát a több tíz centi acélon és kerámia betéteken, hogy odabent robbanjon.
A város látott már szebb időket is.
Valaha Éden volt a neve, egeket ostromló, csillogó felhőkarcolói most mind megtörve elhagyatottan, csonkán merednek az égre. Széles sugárútjain kiégett, kifosztott autók sorakoznak rozsdálló tömegekben, köztük keskeny, labirintus-szerű járatok húzódnak a gyom felverte aszfalton. A szélvédett sarkokban szemét rothad már évtizedek óta; egy hibásan működő, porszívócső orrú takarító robot szippantja be ezeket, de a kiszakadt zsákból rögtön ki is hull minden, őrületbe kergetve az egyszerű szerkezetet.
