A ház a tóparton

Takaros, tisztességes kis házikó volt ez az erdő szélén, egy lankás domboldalon, nem messze a vízililiomokkal borított, kuruttyoló békákkal teli tavacskától, amelynek partjait mindig sár és csúszós nyálka borította. A házikó a villámsújtotta vénséges vén fűzfa odvas törzséhez épült, volt neki ajtaja, ablaka, piros cserepes teteje; még egy kis kéménye is egy kiselejtezett, de megsúrolt és befoltozott kályhacsőből. Az ablakot sárgás viaszhártya borította és a párkányán piros muskátlik illatoztak a késő délutáni lágy napfényben, méhek döngicséltek virágaik körül. Takaros kis pad állt az ablak alatt, kék kockás vászonnal leterítve, rajta vesszőből font kosár. A ház előtt zöld rét terült el illatozó vadvirágokkal és magas fűvel, ahol lepkék kergetőztek egymással és hangyák bujkáltak a fűszálak között.

A házikó ajtaja félig nyitva állt, a napfény kíváncsian bevilágított a küszöb felett, majd lassan, óvatosan beljebb kúszott a döngölt sárpadlón, amit durván szőtt, de színes szálakkal díszített gyékényszőnyeg borított. Felszárította a sáros lábnyomokat, a kiömlött, megsavanyodott tej foltjait, majd valami sötétpiros folyadékot ért, ami szétszórt cseppekben borította a padlót, a falakat és a felborított széket, a kis asztalkát. Az elszürkült, ráncos bokát már hiába melegítette minden erejével, a húsban nem támadt fel az élet a napfény érintésére. A másik lábon még ott volt a félig szakadt háncsszandál, párja kicsit odébb, a széttört köcsögök közt hevert félredobva. A vékonyka lábszár megfonnyadt az évek során, talán nem bírták már el a test súlyát és ezért dőltek le oldalra. A loncsos mohára emlékeztető durva, zöld darócköpenyt ugyanolyan piros foltok sötétítették el, mint a falakat és a padlót.

A nap a túlnan meredező fák mögül próbált beljebb kukkantani, kikémlelni a kunyhó további titkait, de erőtlenül aláhullott ő is és az alkonypír vöröses árnyalatai színezték be a világot. A házikó most valahogy… baljóslatúnak tűnt ebben a fényben. Ajtaja félig tárva, mintha becsalogatná a kíváncsiskodókat és örökre rabul ejtse őket odabent, ki tudja milyen rémségek közé zárva őket. Az árnyékok megnyúltak és a tó felől felharsant az iszapban lapuló békák kuruttyoló kórusa. Ezerféle brekegő hang fonódott egymásba, egymásnak válaszolgatva, kaotikus zajt alkotva. Talán letűnt őseik valamely varázsigéjét igyekeztek újból felismételni, előhívni, mint azt egyesek mondták, de talán tényleg csak ostoba békák voltak, akik a brekegésen kívül semmi máshoz sem értettek.

A vöröses égbolt lassan lilává változott, majd elszürkült, elsötétült és odafent kigyúltak az éjszaka beálltát jelző első csillagok: a Kaszás két szeme, nem messze tőle a Hadisten kardgombja, és persze az Éjholló homlokán szikrázó ékkő, amelyből a bölcsességét nyeri. A nap lebukott az erdő mögötti horizonton, a nappali állatok már rég elvonultak éjszakai vackukra, az éjszakaiak pedig előbújtak onnan. Valami suhant a magasban, szárnyak csapkodtak és eltűntek az éjfekete lombok között. A brekegés hol felerősödött, hol elhalkult, de a kórus változatlanul ontotta magból az újabb és újabb vartyogó rímeket és igéket. Aztán egyszer csak elhallgattak mind egyszerre.

Oldalt, ahol a tavacska lápos, sáros nádassá alakult, valami zizegő mozgás támadt. Magas, elképzelhetetlenül nyúlánk alak lábalt át a lápon, a nádszálakhoz alig érve, kidülledt szemei a vízfelszínt fürkészték. Mozdulatlanná meredt, kicsit vastagabb nádszállá vált maga is. Talán elment, gondolhatta néhány béka, mert bizonytalan hangon ismét brekegésbe kezdett. Az alak villámgyorsan mozdult, hosszú, egyenes csőre lecsapott, fekete tollaira víz fröccsent, és a brekegést mintha elvágták volna. Csőrét magasba emelve nyeldekelt, kétoldalt még ki-kibukkant egy-egy úszóhártyás láb, vagy kéz, aztán a szerencsétlen állat eltűnt az éjgólya bendőjében. Tovább lábalt óvatosan, el a felkavart iszaptól és a szétrebbenő, magukat a sárba fúró rémült békáktól, majd kicsit odébb ismét leshelyzetet vett fel. De talán túl nagy zajt csapott, talán a békák is megunták már az éjszakai ricsajt, mert jó negyedóráig semmi sem kuruttyolt tovább, így a gólya is elunta a várakozást és eltűnt a sás között.

A csend megsűrűsödött és különös ködcsápokat növesztett a nádszálak között. A köd kihömpölygött a víz felszínére és lassú tekergődzéssel terjedt tova minden irányban, de a parton túl nem merészkedett. Néhány összefogott nádszál között rigófészek lapult, odva sötéten ásítozott. A köd kíváncsian bekukkantott, majd csápjai begyűrűztek a keskeny nyíláson. Halk, rettegő csippantások hallatszottak, valami mozdult, valami vergődött odabent, aztán különös, ropogó hang kélt, pár minutumig tartott, végül elhalt a zaj, elnyugodott a mozgás, a fehér pára pedig megsűrűsödve bukott ki a bejáraton és lecsobbant a vízbe, véres tollpihéket és apró tojáshéjak szilánkjait szórva a felszínre.

A köd nyomában egy másik különös alak lépkedett elő. Úgy tűnt, egyenesen a vízfelszín alól bukkant elő, de a vastag pára miatt nehéz volt megmondani. Talán nem is gyalogolt, csak lebegett a víz felett. Szürke köpenyt viselt, csuklyáját a fejébe húzta, hosszú, fehér haja gondozatlan csimbókokban lógott alá, teste szinte gőzölögte magából a különös párát.

A házikó felé mozdult lassú, légies mozgással, a köd kavargott köpenye szélénél, ahogy előrehaladt a sötétben és halvány derengéssel világította meg a környezetét. A partot elérve megállt és a házikó felé fordult. Némán várt, de nem mozdult semmi sem az ajtó mögött, nem gyúlt fény az ablakban.

– Anyácska! Anyácska! – szólogatott valakit vékony, gyermeki lányhangon, de nem kapott választ. Egész éjjel ott állt, időnként kérlelve a néma sötétséget, és csak a hajnal első sugaraira tért vissza rejtekére.

Másnap reggel megjelent a tiritarka, fekete-fehér-vörös cirmos macska és felugrott a kis padra. Foltos farkát csóválva fürdőzött a napfényben, aztán kecsesen mosakodni kezdett. Megnyalta a mancsát, megtörölgette füleit, kinyalogatta nyakszőréből, bundájából az éjszakai szagokat és párát. Sárgás szemeit időnként felkapta, ha valami zajt hallott, vagy moccant a nád, megrezdült a fű, aztán tovább folytatta a tevékenységét. Amikor végzett, nagyot prüszkölt, az orrát is megtörölgette még, aztán kíváncsian az ajtó felé nézett. Halkan, kérdőn nyávogott egyet, leugrott a padról és farkát kunkorítva az ajtófélfához dörgölődzött. Látszott, hogy szoktatva volt a helyhez és nem volt bejárása a házikóba, de belső időérzéke és főként a gyomra már jelezte számára, hogy valami késik, valami elmarad.

Mindenki tudja, hogy a macskák kíváncsiak. Egy macskát sosem lehet igazán megnevelni, mindig a rosszaságon jár az esze, ez az állat azonban órákig kint maradt, kitartóan várva a házikó gazdáját, hogy előjöjjön végre és kis tálkában tejet öntsön neki. Egy ideig szobrozott és kíváncsian kukucskált be az ajtó résén, bajusza meg-megremegett az ismerős és mégis félelmetes illatoktól és ösztönös előérzetétől, aztán leheveredett a küszöbre, majd a fal tövébe, a padra, és végül a muskátlik közötti hűvösbe – bár ez utóbbit csak úgy merte, hogy fél szemmel állandóan az ajtót leste.

Telt-múlt az idő, a nap már magasan járt, a csonka fűzfa vetette árnyék már elhagyta a tópartot és félúton járt visszafelé a házikó felé, amikor a macskát legyőzte a kíváncsisága és mégis bemerészkedett az ajtónyíláson. Hosszú ideig nem került elő, és mikor végül előjött, bajuszát, vöröses árnyalatúvá vált szája szélét nyalogatta, szeme pedig különös, baljós, sárgás színt vett fel. Figyelmesen körülnézett, aztán egy szökkenéssel eltűnt az erdőben.

Eljött újra az este, a brekegő, kuruttyoló kórus ismét rázendített, olyan hévvel és hangerővel, mintha az előző éjszakai elmaradást is be kívánták volna pótolni. A gólya is elmaradt valahol, talán egy másik lápos részen vadászott, így semmi sem zavarhatta a békák ősi isteneinek megidézését. Mondják, minden béka csak egy nagyon pici, nagyon rövid töredéket tud abból a hosszú és bonyolult, többszólamú litániából, amit eónokkal ezelőtt élt őseik még a tengerről hoztak magukkal, mikor hódító seregeik leigázták a világot, hogy aztán feledésbe merüljenek és degenerált ivadékaikra hagyják az összes lápot és mocsarat. Ha egyszer sikerülne helyes sorrendben, egymás után lejátszaniuk a hangjaikat, talán visszahozhatnák letűnt dicsőségük évezredeit. De mivel csak buta békák, mind ostobán harsogja a maga töredékét, hátha egyszer magától létrejön a tökéletes összhang.

A köd valamikor éjfél után kezdett újból előgomolyogni és erre már a békák is elhallgattak. A pára surrogva bújt át a nádszálak között és kiömlött a víz felszínére, csápjai kutatva tapogatták végig környezetüket, majd lassan elborították az egész tófelszínt. A köd összesűrűsödött a parton, majd lassan lefolyt az ismét megjelenő alakról, aki a házikó felé nézett.

– Anyácska! – hangzott fel ismét a szólítás, melyre továbbra sem érkezett felelet, ellenben valami motoszkálás támadt a házikó melletti kis veteményeskertben. Valami apró alak mozgott már jóideje nesztelenül a hagymaszárak és paprikacsomók között, de most megriadt a kísérteties hangra és elejtette a kezében tartott lopott zöldségeket. A kertet gallyakból és vastagabb ágakból rakott hevenyészett kerítés övezte, ennek résein át kémlelt a vízpart felé. Az ott álló derengő alakot megpillantva csak bosszúsan dörmögött valamit, megigazgatta ősz hajába húzott, lekonyuló végű sipkáját, ráharapott a pipájára, aztán derékfájósan nekiállt összeszedegetni a szétgurult finomságokat. Egy másik társa állt a kerítés túloldalán, az erdő árnyékos bokrai alatt és egy kis fonott kosárba pakolta az eddig kihozott holmikat. Sapka helyett csak egy virágokból font koszorú volt a fején, haja pedig nem ősz volt, hanem aranysárga, két copfba fonva, de ő is ugyanolyan öregnek és soványnak tűnt, mint másik társa. Átvette a kerítés résein a kilopott zöldségeket, megvárta, míg bátrabb társa kimászik a kertből, elosztották még zsákjaikban, kosaraikban a terményeket, aztán a súly alatt nyögdécselve sietősen eliszkoltak az erdő mélyére.

A parton álló alak kíváncsian figyelte tevékenységüket, de nem lépett közelebb hozzájuk és nem szólította meg őket. Mikor eltűntek, figyelme ismét a házikó felé fordult és újrakezdte szólongatását, remélve, hogy egyszer majd csak választ kap, de ezen az estén is csalatkoznia kellett.

A következő reggelen a macska feltűnően idegesnek tűnt. A bokrok alatt lapulva várt és nézelődött a házikó felé, majd a fű takarásában osont el a bejáratig. Fülei felmeredtek, feje körbefordult, bajusza idegesen remegett, majd egy villanással beugrott az ajtó résén. A házikó árnyéka egy jó lépésnyit rövidült, mire újból előkerült, izgatottan nyalva szája szélét, ami pirosas árnyalat színezett el. Felugrott a padra, körbe-körbepillantott, de mivel semmi gyanúst nem látott, kényelmesen mosakodni kezdett, aztán amikor végzett, elheveredett és elszundított. Időnként felébredt, testhelyzetet változtatott, vagy csak félig lehunyt szemmel nézte a pillangók játékos kergetődzését a réten. Délben, mikor már elég meleg lett, behúzódott a ház hűvösébe és estig nem is került elő.

Mikor az ég alja vörössé vált, megjelent az ajtóban a macska és a tó felé pillantva tekergette a farkát, majd fejét lesunyva eltűnt az erdőben. Szája szélén a vöröses elszíneződés sötétebb lett, szürkés foltok jelentek meg rajta, de úgy tűnt, fel sem veszi a dolgot.

Aznap éjjel, mikor a derengő, ködfátyolba burkolódzó alak ismét megállt a parton, hogy halkan újból szólongatni kezdjen valakit, egy másik alak vált ki az erdő sötétjéből. Egyáltalán nem volt olyan óvatoskodó, mint a macska, vagy az ismét a kertben neszező zöldségtolvajok, súlyos léptei alatt lelapult a fű és kavicsok préselődtek még mélyebbre a földbe. A csillagok fénye csak a halvány körvonalait rajzolta ki annak az idomtalan, nagydarab alaknak, aki egy tüskékkel borított hatalmas bunkót tartott a vállán. Komótosan a házikóhoz lépdelt, gerince recsegve pattogott, mikor lehajolt és bedugta a fejét az ajtónyíláson. Hangos szuszogással szaglászott odabent, aztán felmordult és szabad kezével belökte az ajtót. Széles, izmoktól duzzadó válla nem fért be a keskeny és alacsony nyíláson, így vicsorogva csak fél karral nyúlt be a házikó mélyére. Odabentről kaparászó, csörömpölő hangok hallatszottak, valami döndült és recsegve szilánkokra hasadt, a lény pedig dühös morranással nekilökte a vállát az ajtónyílásnak. A keresztgerenda megroppant, a házikó nekifeszült a kiégett fatörzsnek, tetejéről cserepek pottyantak le csörömpölve. A lény még mélyebbre ereszkedett, válla után feje is félig eltűnt az ajtóban, aztán megtalálhatta, amit keresett, mert ropogó térdekkel kiegyenesedett és egy rongyokkal borított kupacot emelt maga elé. Megszaglászta, szája nyálas cuppanással szétnyílt és halk hörgő hang tört fel a torkából. A kertben ólálkodó két apróság kimeredt szemmel, némán lapult egy káposzta mögött, egymást szorosan átölelve és igyekeztek egyetlen mukkanást sem kiadni, a parton álló alak pedig látszólag érdeklődve nézte, mit művel ez a nagydarab idegen.

A lény a magasba emelte a rongycsomót, megrázta, izgatottan megszaglászta, megnyalta a szája szélét, majd beleharapott egy kilógó, merev valamibe, ami úgy nézett ki, mint egy összeaszott faág néhány ágcsonkkal az egyik végén. Ropogó, csámcsogó hang hallatszott, a lény az élvezettől morogva falt és rágott, nagyokat nyeldekelve. Mikor pár harapás után elverte első éhét, a rongykupacot, benne azzal a merev, összeaszalódott dologgal, a vállára kapta és visszabandukolt a fák közé.

A parton álló alak némán, kíváncsian figyelte az egész jelenetet, majd amikor a nagydarab alak eltűnt az erdőben, ismét a házikó felé fordult. A lény eléggé helybenhagyta szegény kis épületet: teteje megroggyant, falai megdőltek, ajtaja beszakadt és már csak pár fadarab árválkodott a zsanérokon. Az alak érdeklődve nézte a pusztítás nyomait, aztán ismét felhangzott a hívása.

– Anyácska! Anyácska!

De válasz még mindig nem érkezett.

Másnap reggel nem a macska érkezett előbb, hanem két férfi. Mindketten egyforma egyenruhát viseltek, kék-fehér buggyos felsőt, keskeny nadrágot, bőrcsizmát és rákra emlékeztetően rétegzett bőr vállvérteket, valamint egy-egy egyszerű, kúpos fémsisakot. Hosszú alabárdok voltak a kezükben, de láthatóan nem számítottak semmi veszélyre, mert hanyagul a vállukra vetették a fegyvereket. Egyikük oldalán zsák lógott, ami minden lépésére halkan megcsörrent.

– Hé, anyó! – kiáltotta a másik már az erdő aljáról. – Van-e még abból az édes meggysörödből? Készítsd gyorsan, mert megszomjaztunk ebbe a nagy melegbe’!

– Hú, a mindenit, nézd csak! – mutatott a másik a házikó felé, ahol a reggeli napfényben már messziről látszott a rogyott tető és a lehullott cserepek számos foghíja.

Rögtön lekapták a vállukról a fegyvereiket és gyanakodva közelítettek tovább.

– Vihar nyomta meg tán? – találgatta az egyik, de társa csak a fejét csóválta.

– Nem volt itt se szél, se vihar, mán’ vagy két hete. De itt van a túlvégen a favágó háza, visszafelé úgyis arrafelé kanyarodánk az adó végett, majd megkérdjük tűle is.

A ház közelébe érve a fejüket vakarva nézték a pusztítást.

– Anyó! Anyó! – kiáltott körbe az egyikük, tölcsért formálva a tenyeréből. Úgy gondolta, ha a ház megroggyant valami szilaj vihartól, a lakója minden bizonnyal kimenekült belőle és talán még a közelben lehet.

Társa az ajtó roncsait nézte kissé távolról, aztán ahogy közelebb lépett, megbotlott valamiben és undorodva emelte fel a talpát, aztán ijedten hátraugrott.

– Hú, a mindenit! – kiáltott fel meglepetésében és szemöldöke felszaladt a homlokára.

– Mi az? Mi az?

– Ez itt… ez itt valakinek a karja… volt… És nézd: veres foltok mindenfelé szétkenve. Olyan… olyan, mintha vér vóna…

Társa kíváncsian hajolt a mutatott dolog fölé, aztán ő is ijedten hátralépett és megszorította az alabárd nyelét.

– Te… ez az anyó?

– Hunnét tudjam?

– Be kéne nézni a kunyhóba…

– Hát akkor menj be!

– Én?! – rezzent össze az egyik katona és nagyokat pislogott.

– Te hát! A zsák nálam van, vigyáznom kell a pénzre. Meg amúgy is a felettesed vagyok, a kor okán.

– De csak két hónappal!

– Eriggy már befelé és nézd meg, mi van odabent!

A “fiatalabb” katona habozva meredt a maradványokra, aztán alabárdja nyelét megszorítva megkerülte a kupacot és belesett az ajtónyíláson.

– Nem látok szart se… várjál, valami…

Óvatosan beljebb hajolt.

– Mit látsz? – nyújtogatta a nyakát a hátul maradó társa, egyik kezét a zsákon nyugtatva.

– Hát itten valami feldúlás vót, azt mondom. Betörés, meg verekedés, tán meg is hótt valaki.

– Az anyó odabent van?

– Nem látom, de minden csupa véres, meg össze van törve.

– Hú, a mindenit… – nyögte a másik katona és zavartan megvakarta a fejét. – Most mi legyen?

– Hunnét tudjam? Te vagy a felettes – rántotta meg a vállát a társa.

– Szóljunk a kapitánynak? Mert eztet itt át kell fésíteni, meg nem szabad semmihez sem nyúlni.

– Mi az, hogy fésíteni?

– Amikor benéznek minden fűszál alá és összeszedik a madárszart és a kavicsokat, mert ahol madárszar van, ott az elkövető is… asszem… – válaszolta bizonytalanul a katona. – Na, de menjünk akkor vissza, de izibe, és szóljunk a kapitánynak.

Sietős léptekkel máris megindultak, hogy az erdő szélén végigvezető ösvényen visszajussanak a faluba, de sohasem értek el a kapitányukhoz. Egy nagydarab, idomtalan alak rontott rájuk a sűrűből és a bunkójával agyonverte őket, majd elcipelte a testeket a sűrűbe. A pénzes zsákot majd csak hónapok múlva találták meg az erdőben, felakadva egy bokorra. Nem hiányzott belőle egy érme sem.

A panaszos, vérbe fúló sikoly lassan elhalt és ezután egy ideig már csak levegőt hasító fém és nehéz csapások húsba hatoló zaja hallatszott. Amikor vége lett és a testek is formátlan, vérző húshalommá váltak, a sodronyingbe, sisakba öltözött férfiak is abbahagyták a szabdalást. Fáradt sóhajtással léptek hátra és leeresztették véres fegyvereiket. Két sebesült már odébb húzódott és sápadtan hevert a fák alatt, és egy fehér köpenyes papnő kezdte ellátni a sebeiket, négy másik mozdulatlan test még szanaszét hevert az avaron, ruháikat átitatta lassan megalvadó vérük. A túlélők egy része a földre rogyott kimerülten lihegve, vagy az ellátmányos öszvérek felé botorkált, hogy meghúzzon egy boros flaskát.

– Ez melyik volt? – kérdezte egy alacsony, köpcös, fehér bajszú, idősebb férfi.

Egy magas fiatalember guggolt le a testek mellé és futólag átvizsgálta a maradványokat és a ruházat cafatait, majd a fák között megbújó takaros faházra pillantott. Az ajtó tárva-nyitva állt, ablakai üresen, sötéten ásítottak, sár- és koszfoltok borították a verandát és véres maradványok borították a favágó tönköt és a bele állított baltát. Egy lecsupaszított, megszürkült fej hevert oldalra dobva a tönk mellett, szemei sötét lyukak voltak csupán.

– Úgy nézem, a favágó, meg az asszonya – válaszolta és egy rongydarabbal megtörölte a kardját.

A fehér bajszú oldalra sercintett egyet, pont telibe találva azt a göcsörtös, tüskékkel teletűzdelt bunkót, ami félbetörve hevert a maradványok közelében.

– Ezek voltak az utolsók?

– Azt hiszem – állt fel a fiatalember bizonytalanul bólintva, majd a komor erdő felé intett. – Lehetnek még rejtőzködők odabent. Meg kell számolnunk mindet.

– Hol az írnok? – nézett körül az idősebb férfi. – Hé, tintáskezű!

Egy barna köntösű, lenszőke hajú fiú érkezett sietve, köntöse szélét felemelte, hogy ne érjen a véres maradványokhoz. Egy palatábla volt a nyakába akasztva, rajta tintatartó, kezében hosszú lúdtoll. Ujjai végét sötétlilára festette már a sok körmölés.

– Nézd meg a falubéliek listájában, ki maradt még. A favágót és a feleségét kihúzhatod.

A fiú egy pillantást vetett csak a testekre, kissé elsápadt, aztán az oldalán lógó bőrtáskából kivett egy szalaggal összefogott tekercshalmot és elkezdte kigöngyölni. A táblára simította a tekercseket és homlokráncolva, sietősen egymás után kibetűzte a neveket. A tollat belemártotta a tintába és reszkető kézzel kihúzott két nevet egymás alatt. A lapokon nevek sorakoztak egymás alatt, sűrűn írva, mindegyiket egy vonal húzta keresztbe. Újra átnézte a neveket, aztán az idősödő férfira nézett.

– Már csak egy név maradt, kapitány úr. Valami “Anyó”, azt írja itt.

– Anyó? Miféle név az?

– Nem… tudom… – hebegett a fiú.

– Öreg bábaasszony – vette át a szót a fiatalember. – Nem volt családja, a lánya gyerekként vízbe fúlt, utána kiköltözött az erdőszélre, a láp mellé.

– Valami boszorka volt tán?

– Dehogy – intett. – Nem ártott az a légynek sem. Rendes, jóravaló teremtés volt, bejárt vasárnaponként a faluba a templomba is, meg virágot, mézet, zöldségféléket árult a piacon.

– Hol lakik?

– Arrafelé… – intett bizonytalanul a fiatalember az erdő egy pontja felé. – Amott van az Öregerdő, annak a szélin volt az ükanyja háza is, azt újították fel neki. Van ott egy láp, abba fúlt bele a kislánya, ott akart lenni a közelében. Mondták, hogy az ükanyja valami kincset ásott el, azt őrizgette ott kint, de ez csak rossz nyelv. Minden magányosan élő idős asszonyt boszorkánynak bélyegeznek, még manapság is.

– Hát akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassuk a vénasszonyt – ha még él. Ezeket meg… – intett a maradványok és a ház felé – …égessétek el, egy darabkájuk se maradjon.

– Nem gondolja, hogy milyen furcsa volt ez az egész, kapitány úr?

– Hogy érti?

A fiatalember lelassított az öreg kapitány komótosabb, megfontoltabb tempójára és felvette léptei ritmusát. Mögöttük alabárdos, kardos, láncinges katonák sora kígyózott a fák között. A menet zörögve, a nedves avaron csúszkálva, monoton tempóban lépdelt, nyúzott arcukon fáradtság és néma beletörődés látszott. Úgy háromtucatnyian voltak, az erdőt és a környező vidéket átfésülő sereg egyik egysége.

– Hogy csak úgy megtörténtek ezek a dolgok – kezdte a fiatalember. – Amióta az eszemet tudom, a környéken éltem, mégsem történt semmi furcsaság. Itt nem voltak trollok, kertrabló törpék, farkasemberek, vérszopó, a kisdedeket a bölcsőjükből kilopó macskák, semmi. A mesékben persze, mint létezett, de a valóságban soha. Errefelé legalábbis biztosan nem.

– Én a folyó mellől származom, a helytartói városból, amott a kikötőnél mindenféle meséket hallani a külhoni kereskedőktől és matrózoktól. Ezek még csak nem is olyan rémisztőek, mint azok – vont vállat a kapitány.

– Igen, de azok is csak mesék. Úgy értem, mindenki beszél róluk, de senki sem mutatott még mondjuk egy halott törpét. Mert mindenki beszéli, hogy éjjelente ellopják a veteményest, de elkapott már bárki egyet is? Vagy az őrkutyák? Semmi?

– Gondolom, van valami mágiájuk, amivel elbűvölik a kutyákat… – mondta ironikus hangon a kapitány. – De inkább csak kolbászt vetnek nekik, vagy ilyesmi.

– A kapitány úr hát hisz bennük?

– Ezek után? – bökött hátra a válla fölött az öreg és keserűen elmosolyodott. – Én már bármit elhiszek, fiam. Két hónapja vagyunk a nyomukban, rengeteget megöltünk közülük, nekem most már ne mondja senki, hogy nem léteznek.

– Igen, ez igaz, de előtte is léteztek vajon?

– Hmm… – gondolkodott el a kapitány. – Azt hiszem, kezdem érteni. Úgy mondod, ez eddig mind csak mese volt, legenda, a gyerekek rémisztésére, meg ingyen sör okán.

– Igen, igen – bólogatott a fiatalember. – Mindenki beszélt róluk, de mindenki tudta, hogy csak… mesék. Nem léteznek. Legfeljebb a gyerekek hitték el, de kicsit idősebben már senki nem hitt az efféle szörnyekben. Erre itt vannak, mintha… egyszerre csak meg akarnák mutatni, hogy itt vagyunk, nem félünk tőletek. Mintha valaki megidézte volna őket.

– Mágia az nincs, az tényleg csak mese. De talán… – töprengett a kapitány az állát simogatva, borostája hangosan sercegett kemény marka alatt. – …talán eddig kordában voltak tartva és viselték magukat, de valamin felbátorodtak. Ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek, ahogy a mondás is tartja – vont vállat.

– Hm, meglehet. Talán valaki, vagy valami őrködött felettük, és most már nincs ott, hogy visszatartsa őket…

Anyácska! Anyácska! Miért nem válaszolsz? Nem hallom a hangod, beszélj hangosabban! Hol vagy? Hová tűntél? Miért nem válaszolsz? Miért nem mesélsz tovább?…

Várj, hallak, hallak! Beszélj hangosabban! Igen, hallak!… Nem, ez nem te vagy…. Ki vagy te? Nem is… Kik vagytok ti, idegen hangok? Miért hangoskodtok, miért dobogtok ennyire a lábatokkal? Miért vagytok olyan sokan? Mit kerestek itt? Hol van anyácska? Mit tettetek vele? Miért nem hagyjátok mesélni? Mit… mit tettetek vele?! Mi…?! Nem értem a beszédetek! Beszéljetek érthetőbben! Furcsa a beszédetek. Olyan tompán hallani mindent. Várjatok, közelebb jövök!

Mit mondtok? Mi van anyácskával? Mi lett vele, mit csináltatok vele, hová zártátok? Adjátok elő! M… mi az? Mit beszéltek? Ki halt meg? Valaki meghalt?! Anyácska hol van? Mit csináltatok vele? Ki halt meg? Anyácska mikor mesél tovább? Nem érdekelnek a halottak, adjátok vissza anyácskát! Nincs itt, nincs, nincs, sehol sincs, hová rejtettétek? Miért nincs itt, miért nem hallom a hangját? Elrejtettétek előlem, eldugtátok? Hová rejtettétek, hol van?

M…?

Meg…?

Meghalt…?

Meghalt!?

Megölték? Ki ölte meg? Mi az, hogy megölték? Miért ölték meg?

Ki ölte meg? Miért nem válaszoltok? Miért? Mit csináltatok vele? Miért halt meg? Miért… öltétek meg?… Megöltétek? Ti öltétek meg?

TI… ÖLTÉTEK MEG!

Akkor… akkor most…

Nem, nem szabad. Anyácska azt mondta, hogy nem szabad.

Anyácska nincs többé.

Azt mondta, hogy nem szabad. Rossz. Kislányok nem csinálnak ilyet.

Anyácska meghalt. Nem mondja meg többé, hogy mit nem szabad.

Akkor sem. Ő mondta.

Anyácska nincs többé. Megölték.

Meg… megölték…?

Ők ölték meg.

Akkor…

Akkor…

Akkor most ti haltok meg…