Disciple of the Lich, Or How I Was Cursed by The Gods and Dropped Into The Abyss! (LN)

1

Goodreads

“You could have had it all, you piece of garbage! Have fun in Cocytus, for I doubt we will ever meet again.”

A húszéves Kanbara Kanatát egy alacsonyabb rangú isten kiválasztja, hogy legyen a szereplője a következő “produkciójának” a felsőbb istenek szórakoztatására. A helyzet egy tipikus isekai is lehetne: egy senkinek sem hiányzó, egyedülálló földi átkerül egy fantasy világba, ahol különleges képességeket kap, és hőssé válik, vagy démonúr lesz belőle, vagy egyszerűen csak egy rejtett, nyugis életet élhet valahol vidéken. Ebben az esetben viszont más történik: Kanata egy óvatlan megjegyzésével felbőszíti az isteneket, akik semmiféle cheat képességet nem adnak neki, sőt, ledobják a világ legsötétebb mélyére, Cocytus labirintusába, ahol veszedelmes szörnyetegek és csapdák lesznek a végzetei az óvatlanoknak. Végül is ez is egyfajta szórakozás az istenek számára, bár valószínűleg igencsak rövid lesz…

Ahogy az várható volt, Kanata rögtön csúnya pácba kerül, és percek alatt egy szupererős szörny karmai között vergődik hasztalanul, ami élvezettel préseli ki belőle az élete utolsó szikráját is, miközben testrészei szétszóródnak a padlón, amikor váratlanul felbukkan egy arany szimbólumokkal hímzett köntösű lány, és egy mozdulattal elintézi a szörnyet és megmenti hősünk életét.

“I meant to say you should be able cling to life and suffer. Do your best to struggle and die a horrible death.”

A lány, Lunaére egészen emberinek tűnik, de valójában nem az: egy lich, egy nagyhatalmú élőholt, aki azért költözött Cocytus legmélyebb szintjeire, mert mélységesen utálja az embereket, és nincs ember, aki túlélné azokat a borzalmakat, amik itt lapulnak.

De az, hogy kétszer is megmenti hősünk életét, és helyreállítja a testét a biztos halál küszöbén, nem lehet véletlen. Aztán a harmadik után Kanata már eléggé biztos abban, hogy a hihetetlen hatalmú lány valójában unatkozik idelent, és egy emberi társaság, akivel beszélni lehet, igenis számít, akármennyire is érzéketlennek és gonosznak próbál mutatkozni. Óvatosan megkéri hát Lunaére-t, hogy legyen a mestere, csak míg a legszükségesebb minimális szinten felkészíti őt a labirintusból való kijutásra, és meglepetésére a lány végül belemegy a dologba.

Lunaére turned and began walking away. Her footsteps were buoyant, like she had a reason to be cheerful for the first time in ages.

A lány lakhelye aztán további titkokról árulkodik: termőföld és virágágyások, ékkőből faragott macskaszobor, zöldségeskert, jurta, pletykás kincsesláda mimic. Emellett minden jel arra utal, soha nem járt még itt vendég…

És ezzel kezdetét veszi hősünk kíméletlen kiképzése - még ha ismét bele is döglik jó néhányszor. Mikor Lunaére végre úgy látja, hogy Kanata készen áll, bármilyen veszéllyel is nézzen szembe, a felszín felé veszik az irányt, egy bizonyos ok miatt külön utakon. A világ pedig semennyire sincs felkészülve két ilyen szuperhatalom érkezésére…

“Kanata Kanbara, you are nothing. You are a broken plaything that has brought me nothing but shame! Death isn’t good enough for you!”

Ismeretlen könyv volt a számomra, nem ismerek semmilyen feldolgozását (amennyire utánanéztem, mangája mégis van), de a fülszöveg érdekesnek tűnt, és az értékelései sem voltak rosszak a GR-en, bár a szélsőségesebb értékek gyanakvást keltettek.

Az eleje jól indult, a változatos halálnemek, amiket elszenved szerencsétlen hősünk, meg a találkozás és az első napok a szociálisan introvertált lich lánykával - és persze a mindenbe belekotyogó mimic láda - jó hangulatot teremtettek, de aztán az egész átment egy tipikus isekai power fantasy-be. A könyv harmadánál (pár hét eltelte után) Kanata hatalma már messze túlhalad minden emberi mértéket, bár a labirintus mélyében rejtőző szörnyek még mindig erősebbek nála, de az sem várat sokáig magára, hogy erőlködés nélkül felszecskázza a legnehezebbeket is - és a lich lány még így is sokkal-sokkal hatalmasabb.

Lunaére egyébként sem egy szokványos élőhalott: a viselkedése inkább egy zárkózott, cuki lánykáé, nem nagyon van a megjelenésében és a képességeiben olyasmi, ami egy, az életét a hatalomért önként feladó szokványos fantasy lich-re hasonlítana (ennek mondjuk oka van, ami később magyarázatot nyer), a folytonos tsunshun viselkedése meg önmagában ellentmondás.

A könyv kétharmada már a felszínen játszódik, ahol Kanata sokáig fel sem tudja fogni ésszel, hogy az átlagos kalandozóknál vagy százszor erősebb, és még a legnagyobbak sem tudják még csak megközelíteni sem az ő hatalmát, és mindenáron igyekszik visszafogni az erejét, hogy ne árulja el magát. Az utolsó harmadban azért előkerül egy rég elfeledett, gonosz istenség is, akit igyekeznek megidézni páran, aki megizzasztja őt, de persze különösebben nem kell aggódnunk érte, vagy a világért.

A világ amúgy is fura és tele van lükeségekkel. A szörnyektől hemzsegő vadonnal szomszédos város kapuinál semmilyen ellenőrzés sincs, csak a kereskedőket vegzálják; a kalandozócéh senkit sem tesztel le, hogy egyáltalán alkalmas-e, miközben éppen az a hír járja, hogy a kezdők nagy részét nemrég elvesztették egy balul sikerült küldetés során; fekete köpenyes idegenek vésnek különös szimbólumokat a város falaira fényes nappal, és a kutya sem kérdezi, mi a fenét művelnek egyáltalán; és akkora az infláció, hogy egy vacak goblin füléért ezer(!) aranyat fizetnek, és egy végigdolgozott hónap után átlag 660 ezer aranyat lehet keresni…

Szóval nem igazán értem a lelkendező kritikákat, ez egy elég jellegtelenül megírt isekai power fantasy, semmilyen plusz értéket nem ad a stílushoz. Egyedül a locsifecsi mimic láda érdekes figura valamennyire, még ha persze hasonlít is egy kicsit arra a másik, százlábú mágikus ládára egy másik, sokkal viccesebb világban… ★★☆☆☆ 2/5