Philip K Dick
A végső igazság (The Penultimate Truth)
Kitört a világháború és a két nagy hatalmi tömb képviselői a polgárok védelme érdekében mindenkit föld alatti óriás tartályokba menekítenek. Miközben a felszín salakká olvad és városok porlanak el a robothadseregek és rakéták összecsapásai közben, lent biztonságban átvészelhetik a rossz időket. Másfél évtized elteltével az egyik tartály elnöke - némi kényszer hatására - elhatározza, hogy felmegy a felszínre, vajon igazak-e a pletykák, hogy odafent még élnek emberek és vannak megvásárolható mesterséges szervek. Amit kint talál, még megdöbbentőbb: a háború már rég véget ért, és a megmaradt elit óriás birtokok és robotok felett uralkodva minden erejével azon van, hogy hamis híradásokat és felvételeket gyártsanak a lent élőknek…
Az írót szokás sok modern sci-fi irányzat megteremtőjének tartani. Ez a könyv (mint más könyvei is) a politikai manipulációkról, a gazdagok hatalomvágyáról, a tömegek megfélemlítéséről és irányíthatóságáról szól egy hamis, mégis valahol valós poszt-apokaliptikus helyzetben. Az alap konfliktus ismerős lehet sok későbbi könyvből és filmből, viszont, ez a könyv, mint az egyik őse ezeknek, elég rosszul öregedett, szerintem.
Bár tudjuk, hogy Dick elég csapongóan írt, a szerkesztés és a jelenetek sorrendje itt a szokottnál is furcsább, és már az első oldalakon tudni lehet, mi a hazugság. Nehezen követhető, mi van a fókuszban: a felbukkanó tartálylakó, akinek a szerepe eléggé jelentéktelenre zsugorodik később, vagy az elit legveszedelmesebb vezetőjének kiiktatására szőtt összeesküvés, aminek a vége meg egyszerűen eltűnik a semmiben és majd csak a háttérből derül ki, mi történt. A szereplők csak vannak, beszélnek, konspirálnak, de szinte minden érzelemmentes, faarcú, üres és lapos. A technikai szint előjóslása is bántóan botladozó és “fakerekes”, a bedobált kifejezések csak üres lufiknak érződnek a megmosolyogtatóan amatőr és illogikus megoldások miatt.
Sajnos ez nem jó könyv. ★★☆☆☆ 2/5