Marko Kloos - Frontlines
1-3: Frontvonalak, Felderítők, Tengerészek (Frontlines, Lines of Departure, Angles of Attack)
Frontvonalak - Felderítők - Tengerészek
A németországi születésű, de már az USA-ban élő író története nagyban hasonlít más, jóval ismertebb írók sztorijához: mint volt altiszt, kezdő íróként katonai sci-fi-vel próbálkozik két gyermeke nevelése közben, amire bátorítást és tanácsokat kap neves íróköröktől, de a kiadók mind elhajtják. Erre magánkiadásban felrakja az Amazonra és a többi az történelem: a stílust kedvelők felkapják, a könyv és folytatásai népszerű lesznek, majd az Amazon fantasy/sci-fi ágára specializálódott imprint kiadója, a 47North gyorsan leszerződött vele (ők viszik pl. Greg Bear és Neal Stephenson könyveit is). Az idén jelent meg 6. könyv és közben az Agave is belekezdett a sorozatba, az első három könyv már tavaly óta elérhető magyarul Az alábbiakban ezekről írok összefoglalóan, kicsit spoileresen.
A sorozat főszereplője Andrew Grayson, a 22. század rettenetesen túlnépesedett Földjének egy fiatal lakója, aki az egyre csökkenő, kalóriára kimért fejadagok, az erősödő bűnözés, a mocsok, és a növekvő túlzsúfoltság elől egyetlen épeszű(nek tűnő) kiutat választ: beáll a seregbe. Ha megfelel a kiképzésen és utána lehúz öt évet, a végén bankszámla és csinos kis összeg várja, hogy letelepedhessen anyjával valahol egy jobb környéken, esetleg az űrgyarmatokon. Az emberiség az Alcubierre-hajtóművek tökéletesítésének hála ugyanis már kirajzott a Naprendszerből és kezdjük a közelebbi, 30-40 fényéven belüli csillagok élhető bolygóit, holdjait terraformálni és benépesíteni. Az Észak-Amerikai Nemzetközösség riválisa ebben a térhódításban a Sino-Rusz Szövetség (a dolgok és az ideológiák 150 évvel később sem változnak semmit…), akikkel kölcsönös rajtaütésekkel idegesítik egymást, de nagy, globális háború nincs közöttük és a korábbi rossz tapasztalatok után a Földön meghúzott vonalakat is békén hagyják már egy ideje.
Grayson meglepve tapasztalja, hogy a kiképzés milyen békés és nyugodt. Bár keményen megf*ngatják őket, a toborzóvideók kivételesen a valóságot tükrözik: az őrmesterek inkább bátorítják az újoncokat, hogy aki nem bírja, adja fel, lépjen ki, ugyanakkor a kaja jobb, mint szociális patkányként kapott, és ha jól csinálja, amit csinál, még akár titkos vágya, az űrtengerészet sem lehet elérhetetlen. A kirostálás így is nagy, induló csapatuknak csak mintegy negyede éri meg a kiképzés végét és Grayson nagy csalódására a Földön marad: a Honi Haderőhöz kerül.
Miközben a kiképzésen megismert szerelme már úton van Luna és a deszantpilóta képzés felé, Grayson a HH kötelékében egyfajta belső rendfenntartást végez: városok lázongó csőcselékeit tartja kordában és kormányzati hivatalok kimenekítését végzi. A helyzet hónapról-hónapra egyre romlik és a lázadások egyre szervezettebbé válnak, olyan felszerelésekkel, amelyek már a HH páncélozott katonáit is veszélyeztetni képesek. A sereg nem igazán van felkészülve erre a helyzetre és a hibák végül egy katasztrofális, mészárlásba és súlyos veszteségekbe torkolló detroiti bevetésen csúcsosodnak ki.
Grayson túléli, de kishíján végképp elmeszelik: bár megússza a hadbíróságot és a kirúgást (amivel persze az összes szerzett jogát is elveszítené a pénzzel együtt), a HH-t, de még a Földet is el kell hagynia egy baklövés és egy rosszindulatú, fogalmatlan tiszt miatt. Teljesül az álma, bár nem úgy, ahogy gondolta: irányzó lesz az űrfelderítésnél, olyan specialista, akik a kommunikációval, távérzékeléssel, taktikai felderítéssel és célmegjelöléssel foglalkozik. Ilyen specialistákból mindig hiány van az egész flottában, mivel terepre kell menniük és nagy a veszteség belőlük. Egy tengerész felderítő többé-kevésbé pótolható az állományból, de egy jó eszű irányzó csak nehezen, sok idő után. Mivel Grayson korábban főiskolát végzett a Földön, hamar felszívja a tananyagot, és évekkel később már igazi veterán lesz belőle, közel kétszáz bevetéssel a háta mögött, mikor az egyik gyarmaton megtörténik az, amire senki sem számított: az emberiség találkozik az idegenekkel…
Ezek a lények viszont nem a kertévék barátságos idegenei: a több tonnás, óriási, szinte sebezhetetlen lények számára mi csak kiírtandó bogarak vagyunk. A nyurgáknak hívott lények sorra döntik romba a kolóniákat és építik fel saját terraformálóikat (ami persze mérgező az emberiségnek), hajóik ellen pedig hatástalan minden, amit a földi haditechnika fel tud mutatni. Nagyon úgy tűnik, a nyurgák néhány éven belül a Föld nyomára jutnak és akkor végleg kiírtják az emberiséget a Galaxis ezen szegletéből. A földi vezetés ekkor (a második könyv derekán) kétségbeesett lépésre szánja el magát, ami nagyon nem tetszik a gyarmatoknak…
A harmadik könyvben aztán minden eddiginél veszedelmesebb küldetésre indul hősünk: egy modern felderítő cirkálóval és legénységével visszalopakodnak a nyurgák által elárasztott Naprendszerbe, hogy kiderítsék, mi igaz a hírekből és a Föld egyáltalán létezik-e még, vagy a sokmilliárd ember mind odaveszett-e már (és hát persze Halley miatt is aggódik). A helyzet nem túl rózsás, elpusztíthatatlan maghajók tartják ellenőrzésük alatt az űrt, és ismét bebizonyosodik: végveszélyben a patkányok próbálnak először menekülni…
A könyvben az író ismét emeli a tétet, de azért a végén felcsillan valami reménysugár és egy új kor hajnala. Bár a befejezés egyfajta trilógia lezárást is sejtet, a kalandok még nem értek véget, angolul további könyvekben folytatódik Graysonék története (remélem, az Agave idővel sort kerít ezekre is).
Kloos ugyanazokat a kliséket nyújtja, mint az összes mil-sci-fi író előtte és azóta: katonai szakkifejezések, szleng és struktúra, adrenalinnal teli akciók, háttérbe szorított technoblabla és politika, túlnépesedés és erőszak diktatúrák, valamint a Földet elpusztítani kívánó, szuperfejlett idegenek. Rengeteg ilyen könyv és sorozat van, amelyek többsége kis példányszámban, elektronikus terjesztéssel kelnek el, de stabil vevőkörük képes eltartani őket még akkor is, ha minden olvasójuk tisztában van azzal, hogy az íráskészség és történet finoman szólva sem játszik egy lapon a nagy írókkal, mégis, van bennük valamiféle ponyvaszerű űr-romantika, amitől olvastatják magukat. Olvasóik pontosan tudják, mire számíthatnak és ezt az igényt elégítik ki, így igazából mindenki jól jár: az író is, mert olvassák a műveit és terjed a híre a szubkultúrán belül, és az olvasók is, mert ezt a stílust kedvelik és hajlamosak megbocsájtani gyengeségeit és felületességeit is.
Ami talán a különbség ebben az esetben, hogy Kloos tudatosan képzett író, aki Amerikába költözése és családalapítása után kezdett el komolyabban foglalkozni a témával és elvégezte pl. az elmúlt húsz évben elég szép hírnévre szert tett, évente megrendezett Viable Paradise egyhetes kurzusát is, ahol olyan írók oktatták a mesterfortélyokra, mint az itthon már jól ismert John Scalzi (a Vének háborúja pl. látványosan nagy inspirációt jelenthetett a Frontvonalak-sorozathoz). Mondatai szabatosak, kerülik a sallangokat, mégis plasztikusan leírják a történéseket, bár túl sokat nem foglalkozik a karakterek kibontásával sem. Elvégre katonai sci-fi, többségük bármikor elhullhat, és a főhős is gyakrabban váltogat egységet és támaszpontot, mint más zoknit, miért kellene sok időt vesztegetni rájuk? Még szívszerelme, a kissé gyanúsan kurtán-furcsán kialakult románcuk nyomán megismert Hailey is jóformán teljesen ismeretlen még a második könyv végére, bár ebben közrejátszik az is, hogy eltérő állomáshelyeik és feladataik miatt igen ritkán találkoznak.
A történet az első könyv végétől, a nyurgák felbukkanásától kezdve gyorsabb léptekkel halad előre, hogy a második könyv harmadánál újból lelassuljon és egy gyarmatra fókuszálva, illetve egy korábbi szereplő visszatérésével újból lendületet kapjon. A kemény, az előírásokra nagyban ejtő katonacsaj Fallon egyébként hamar belopja magát az ember szívébe, körülbelül ő az egyetlen másodlagos szereplő, akiért drukkolni is lehet és kap valamennyi mélységet is. Bár a Felderítőkben Grayson jó nagy kulimászba kerül miatta, nem sokat habozik, mikor egy fontos döntési helyzetbe kerül és kész kockára tenni mindent, többévnyi karrierjét, előmenetelét, státuszát azért, hogy azt tegye, amit a leghelyesebbnek gondol - aminek persze meg lesznek a következményei…
Kloos nem foglalkozik az űrutazás tudományos részével, az Alcubierre-hajtómű az, amit mindenki elképzel magának (vagy megnézi a wikit), és nem pepecsel pályaszámításokkal, delta-V-vel, dokkolási manőverekkel, időtorzulással, tehetetlenséggel, ezek egyszerűen eltűnnek a háttérben. Mivel a főszereplő szemszögéből látunk mindent, nem is fontosak, éppencsak annyira kerülnek elő, amennyire szükségesek a történet drámaiságának fokozásához. Semmi sem hibátlan, mindent emberek gyártanak és a számítógépek is tévedhetnek, ami katonai szemszögből persze rémálom, de legalább megállapíthatjuk, hogy 150 évvel később is ugyanazokat tartják a talpasok a csataterektől biztos távolban okoskodó csillagos “parkettásokról” és mérnökökről, mint most, vagy akár 150 évvel ezelőtt. Emellett bár a humor nem kifejezetten az erőssége a könyveknek, néha előfordulnak megmosolyogtató jelenetek.
Összességében aki katonai szemszögű sci-fi-re vágyik, nem fog csalódni, ezek a könyvek a jobbak közé tartoznak, még ha nem is túl kiemelkedők. Egy kicsit Vének háborúja, egy kicsit Starship Troopers és Örök háború, minden benne van, ami szükséges, még ha nem is annyira erőteljesen ikonikusak, mint a felsoroltak.
Értékelés: Frontvonalak - ★★★☆☆ 3/5, Felderítők - ★★★★☆ 4/5, Tengerészek - ★★★★☆ 4/5
4: Renegátok (Chains of Command)
A Frontvonalak-sorozat második trilógiája is elkezdődött végre magyarul ezzel a könyvvel, és nem is okozott csalódást.
Egy évvel járunk az előző könyv vége után: Grayson a Földön mint kiképző tevékenykedik a seregben, és még mindig rémálmok gyötrik a nyurgák emlékei miatt. Szívszerelme - és most már felesége - Halley a Holdon pilóta-oktató, kapcsolatuk szinte csak a hétvégékre korlátozódik. A nyurgák továbbra is uralják a Naprendszert, és időnként bepróbálkoznak a Föld lerombolásával is, de a nemezetközösségi-sinorusz együttműködés már képes megállítani őket - éppencsak… Mivel az anyagi állóháború a látszólag rendíthetetlen nyurgák malmára hajtja a vizet, a földi irányítás egy új, vakmerő tervet dolgoz ki, hogy a kezébe vegye a kezdeményezést. Csakhogy ehhez szükségük lenne a nyurga támadás előtt megpattant áruló flottára is, amely csaknem megduplázná az emberiség erőit. Sikerül kideríteni, merre távoztak egy titkos járaton át, és nagy sietve, titkosszolgálati támogatással egy felderítő-rajtaütő egység formálódik, hogy az idegen naprendszert felderítve visszaszerezze a hajókat. Grayson, mint tapasztalt veterán, minden morgása és cinikus megjegyzése ellenére egy gyorstalpaló után megkapja az első csillagjait, de ragaszkodik hozzá, hogy maga állítsa össze a szakaszát. Így a régi arcok nagy része újból összeáll, hogy szétrúgják az árulók seggét és visszaszerezzék az ellopott hajókat…
A negyedik könyv kb. másfélszer akkora, mint bármely korábbi, ez inkább az első felében lévő lassabb, ráérősebb építkezésnek köszönhető. Sok dolog bemutatásra kerül a világból is, illetve egy-két esemény még a múltból folytatódik és zárul le. A második fél a tényleges akciózás a rejtőző kolónián, és bár a nyurgák most a háttérben vannak, nekik is van egy fontosabb eseményük, ami beindítja a földi tervezgetést. Érdekes látni a különleges erők módszereit, amelyek bár célt érnek, nem nyerik el maradéktalanul mindenki tetszését…
Aki a sorozatot eddig kedvelte, ebben sem fog csalódni. ★★★★☆ 4/5
U.i.: Még két könyv van ebből a trilógiából, aztán jókora szünet következik majd, mivel Kloos egy másik univerzumot kezdett írni, de ígérete szerint egy lezáró trilógiát még fog kapni ez is.
5: Bajtársak (Fields of Fire)
Egy kisebb szünet után végre megjelent magyarul is a sorozat következő kötete, és nagy érdeklődéssel vetettem magam bele. A végén azonban maradt bennem hiányérzet és egy kis csalódottság.
Alig pár hónappal járunk az előző könyv eseményei után (most látom csak, hogy elfelejtettem írni róla, de mindegy). Grayson és Hailey immár a Mars visszahódítására induló hatalmas armada részeként pillant nem kis szorongással az előttük álló nehézségekre. A grandiózus terv több fázisból áll, melynek során mindkettejük harci tapasztalatait kihasználják: Hailey pilótaként szolgál, míg Grayson természetesen ismét kapszulalovas, előretolt harcászati irányító, és az ő csapatának kell biztosítania az egyik kijelölt landolási zónát a csapatszállító siklók érkezése előtt. A hadművelet első pár lépése meglepően jól működik: a maghajók többségét és az aknazárat sikerül leradírozni a vörös bolygó egéről, és a zónák elfoglalása is viszonylag zökkenőmentes. De csakhamar kiderül, a nyurgák is sokat tanultak az emberekkel vívott csatákból, és jókora meglepetéssel készülnek, ami az egész inváziós flottát megroppanthatja, ha sikerrel járnak…
Mint mil-sci, teljesen rendben van, hozza a kötelezőt, bár már láthatóan kezd eltávolodni a kezdő pár könyv nyersebb, érdesebb stílusától. Az új vonalban egyetlen (számomra) nagyon zavaró dolog van csak: az egész könyv végig jelen idejű elbeszélésként íródott. Minden íróiskola egyik súlykolt jótanácsa, hogy meg ne próbáld ezt, hacsak nem vagy nagyon biztos magadban és rendelkezel az ehhez szükséges plusz tehetséggel is. Kloos-ból szerintem sajnos hiányzik az utóbbi, a könyv nem tud kibontakozni, vergődik a belső nézőpont és a jelen idő nagyon nehéz kényszerházasságában, a történet drámaisága és feszült izgalma sokszor elgyengül, nehezen születik meg a katarzis, a lezárás meg nagy ürességet hagy maga után, mint ahogy a sebeit nyalogató két nagy ellenfél időleges visszavonulása is.
Két könyv van még hátra a sorozatból, remélem, lesz javulás. ★★★☆☆ 3/5