Apocalypse Bringer Mynoghra - World Conquest Starts with the Civilization of Ruin (LN)
Goodreads Vol 1 - Vol 2 - Vol 3
The entity sitting upon the throne in the Throne Room gave off an aura that separated it from all living things in this world and impressed the deepest darkness upon her soul - the kind that threatened to swallow her whole.
Takuto Ira elég hányattatott és nagyrészt kórházi ágyhoz kötött élete meglehetősen fiatalon véget ér, de felébredve egy olyan fantasy világban találja magát, ami kedvenc 4X stratégiai játékára, az Eternal Nations jellegzetességeire emlékezteti, ugyanakkor minden sokkal élőbb és emberközelibb, hiszen most már ő is ide tartozik, nem egy számítógépes szimulációba került. Mint a játék egyik leggonoszabb és legnehezebben játszható birodalmának, Mynoghrának a feje, királya, és istene, kezdeti uralma mindössze néhány romos kőhalomra és egy kihalt, erőforrások nélküli, sötét erdőre korlátozódik - vele van viszont a játékból kedvenc hősnője, Atou. A lány, bár hihetetlen hősi képességekkel bír, kezdetben még meglehetősen gyenge, így hősünk alaposan meg kell fontolja minden lépését, mielőtt felhívná magára a kontinenst uraló két jóságos és katonailag szilárd birodalom figyelmét.
Előbb egy törzsnyi kóborló, elüldözött sötét elfet (akik ezen a világon inkább semlegesek és világos bőrűek) sikerül megnyernie magának, de eközben már gyülekeznek a felhők is a horizonton: az északi birodalmak egyikének egy nagyhatalmú Szentje megérezte Takuto jelenlétét és felderítőcsapatot küld délre körülnézni.
True evil treads the thin line between good and bad intentions and never doubts it’s wrong. Someone who can kill a person with the same feeling they brush their teeth with in the morning and whisper their affections to someone that very same night as if suddenly adoring the fleeting brilliance of life. Someone who calmly lives out their days harboring the ultimate contradictions within themselves - that is true evil.
De Takuto nem egy kaotikusan pusztító sötét hatalom. Gonosz jellemű, ez vitathatatlan, mégis a békés és baráti kapcsolatokat preferálja inkább, és a saját belső ügyeivel foglakozik, mint hódít, bár nem rest harciasabban is fellépni, ha veszély fenyegeti a cseperedő birodalmát…
“You insulted our precious little ladies. This is an unforgivable crime. Words can be sharper than any blade, and your blades continue to cause our young mistresses grief. This is not proper HUEMAN behavior. YOU CAUSED THE GIRLS TO WEEP AND WAIL!!”
A második könyvben aztán Mynoghra kapcsolatot teremt egy szomszédos, semleges, és kevésbé fejlett királysággal - bár csak nagyobbrészt a véletlennek, a szerencsének, és egy ügyes politikusnak köszönhetően nem lesz véres háború az első találkozásból. Miután néhány ügyes húzással - és “véletlenül” a teljes városi alvilág felszámolásával - sikeresen és viszonylag békésen “megvédenek” egy értékes mana erőforrás felett csücsülő városkát, a bekövetkező események és különös barbár (goblinok, orkok, óriások) támadások mögött olyan külső erők sejlenek fel, amelyek túlmutatnak az Eternal Nations játék által meghúzott kereteken is - és az egész világ elpusztításával fenyegetnek.
De Takuto felismeri ezt az idegen erőt, ezt a játékot, amelynek a szabályait betéve tudja, és bár a különféle szabályok szerinti játék trükkössé és rizikóssá teszik mindkét fél lépéseit, és maga Takuto is halálos veszélybe kerül, minden erejét arra fordítja, hogy visszatuszkolja oda őket, ahonnan jöttek, elvégre nem létezhet kétféle gonosz egy ég alatt - és ez a világ az ő kizárólagos birodalma…
“You’ve realized it, haven’t you? You can’t not have realized it by now. If you are like us, then you should have all the memories. Oooh! That expression! I love it! So that’s what an evil monster that attacks humanity and heroes looks like when it’s in despair! Pure perfection!”
A mangáját olvastam korábban és érdekesnek tűnt ahhoz, hogy a könyveket is elkezdjem. Ez is, mint sok más hasonló írás, egy folyamatosan írt webnovelből nőtte ki magát, amit aztán a regények kedvéért teljesen újraírt a szerző, jelentősen felbővítve és kicsinosítva a tartalmat. Az írásmód ennek megfelelően kissé hömpölygős és a mangához képest ráérősen bandukol, viszont élvezetes és olvasható marad végig.
A történet az első két könyvben könnyedebb, bár nem nélkülözi a véresebb részeket sem, mégis szórakoztató, és felidézi a birodalomépítő stratégiai játékok összes fontos vonását. Az Eternal Nations hasonlít a manapság ismert címek többségére, a kategórián belül talán Heroes of Might&Magic-ra, még inkább mobilos klónjaira hasonlít. Az egyes lépések és fejlesztések logikusan követik egymást, ugyanakkor fontossági kérdésekben is döntenie kell a főhősnek, amelyek később kihatnak a birodalma állapotára és felkészültségére is majd.
A harmadik könyv viszont eléggé érthetetlenül szakít ezzel a koncepcióval és teljesen feleslegesen behozza a jRPG-k szabályrendszerét egy külső invázió formájában, aminek gyakorlatilag semmi értelme azon kívül, hogy megpróbálja kizökkenteni Takutót a lassú építkezés folyamatából. A történet sokkal komorabb és sötétebb lesz - plusz egyes hősök egyszercsak életbe lépő “kivédhetetlen” események miatt meghalnak, mások totál megőrülnek -, amit a végére a szándékoltnál biztosan nagyobb hülyeségnek tűnő isteni beavatkozások és logikátlan szabálymódosítások teljesen szétzilálnak és érdektelenné tesznek. Fejezeteken át vontatott szuperhős-csaták és drámai jelenetek váltogatják egymást, egyre mélyebbre húzva a színvonalat, amire az utolsó két lezáró fejezet lükeségei és legbutább isekai kliséi teszik fel a koronát.
A világ, a hatalmi berendezkedés, és Takuto motivációi sokkal érdekesebbek és hihetőbbek voltak annál, mint amivé a harmadik könyv végére lettek, és ez egyben számomra a sorozat végét is jelenti. Értékelés: ★★★★☆ 4/5 (az első kettő), ★★☆☆☆ 2/5 (a harmadik).
If a critic had been present for this scene, they would’ve surely labeled it third-rate.
Kár érte.