Jeffery Russell - The Dungeoneers
1: The Dungeoneers
“Dangerous artifacts removed, treasure obtained, dangerous places made safe. That’s the Dungeoneers, lad.”
Egy hétköznapi fantasy világ hemzseg a titokzatos, ősi időkből hátramaradt sírboltoktól, sötét kazamaták mélyén fenyegetően lapuló szörnyektől, és kincseket halmozó sárkányoktól. Egy-egy ilyen kincs, ősi ereklye előkerülése gyakran hősökhöz kapcsolható, akik aztán bekóborolják a világot, míg megint elvesztik valahol, hogy valaki más emelje magasba újonnan megszerzett drágaságát. A hősök pedig gyakran szegény, nincstelen parasztgyerekekből lesznek, akik aztán élére állnak az elnyomottaknak és forradalmakat robbantanak ki egy Szebb, Igazságosabb Jövő érdekében. Na nem, ezt senki nem akarhatja, legalább is a nemesek és királyok biztosan nem. Árt a stabilitásnak. Mi a megoldás hát? A Dungeoneer-ek! Csupa megbízható, tapasztalt és leinformálható törpe (és egy annak álcázott gnóm titkosügynök), akik összeszokott csapatként járják a királyságokat, hogy főurak és nemesek megbízásából kifosszák a fent említett sírboltokat, minden gyanús és értékes mágikus ereklyét beszolgáltatva nekik, még mielőtt suttyó, zavaros fejű ifjoncok kaparintanák a kezükbe. Azt viszont határozottan visszautasítják, hogy kalandozók lennének. Szerintük a “kaland”-ot azok használják a felkészületlenségüket leplezendő, csillogó műszóként, akik pusztán szerencsével élik túl az eseményeket. Az ilyenek nem professzionális szakértők. Náluk viszont mindenkinek megvan a helye a vezetőtől és a PR menedzsertől kezdve a csapdakeresőkön és a szakácson át kovácsig és a geológusig.
Egy félreértett név miatt a feladatra sokkal alkalmasabb kincsek őre, a király kancellárja helyett Durham, a teljesen hétköznapi, elsőre kissé együgyű és tapasztalatlan városőr is tagja lesz ennek a társaságnak Ruby, a bogaras írnokasszony kíséretében, hogy a törpék karavánját kísérje jelenlegi megbízásuk ideje alatt. Csakhamar kiderül, hogy Durham talán nem véletlenül került melléjük, hanem a Sors Rendezte Így, és a tapasztalt törpék különféle óvintézkedéseket kell foganatosítsanak, hiszen közismert, hogy ha gyanús körülmények között árvaságra jutott, ezidáig jelentéktelennek tűnő egyének karnyújtásnyi közelségbe kerülnek varázslatos artifaktokhoz, az kb. ugyanolyan, mint a gyújtóláng a puskapornak, és a többi az már Történelem. Ennek veszélye pedig csak fokozódik, amikor néhány nap múlva leereszkednek Alaham, a több száz éve élt nekromanta király csapdákkal és rejtélyekkel teli labirintusába…
Előljáróban fontos tudni, hogy van egy ugyanilyen című másik könyv is, más író tollából, de hasonló történettel (azt még nem olvastam). Hagyományos értelemben vett humoros fantasy kalandregényről van szó, ami sokat merített Pratchett és Addams írásaiból (inkább az utóbbiból), de világteremtésben messze nem annyira elrugaszkodott, megelégszik a szokásos fantasy klisékkel (még a megszerzendő tárgyat is Mace of Guffin-nak hívják…), azokat viszont élvezetesen, fanyar humorral és kevéske ír/kelta/angolszász-jellegű áthallásokkal tálalja. Azért vannak benne jópofa, újszerű ötletek is pl. a törpék nemváltó képességeiről, a csapdakereső csirke-manipulátorról, az Infantinomicon-ról, vagy a pixie lámpásokról (csak adj nekik egy kis szelet tortát és órákig világítanak a boldogságtól), és kissé kifigurázza az általános “mindent összeszedünk a dungeonból” szerepjátékos toposzt is. A történet kb. a kétharmada körül leül és kezd szétszaladni, ahogy a dungeonben kóborló csapat is szétválik különféle okokból, de a grandiózus végkifejletre újra összetalálkozik minden és mindenki.
A könyv viszont nem ajánlott kezdő angolosoknak, annyiféle tájszólás és elharapott kifejezés van benne a törpék (elfek, és persze Retek Wilson, a hagymafarmer) szájából, hogy gyakran még az én közepes, átlagos regényre elegendő angolomat is igénybe vette a kibogozásuk. Ennek ellenére szerintem lenne sikere itthon is, hasonló stílusú regényekből jelent már meg sok. Összességében nekem tetszett, várom a folytatást is. ★★★★☆ 4/5