Jon Kiln - Blade Asunder
1 - Mercenary
Myriam hercegnő menekülni kényszerül, mikor nagybátyja, a nagyravágyó Harald gyakorlatilag megpuccsolja a királyságot és bátyját börtönbe veti. Hogy ténylegesen és valamennyire jogszerűen átvehesse a hatalmat, meg kell ölnie mindenkit a bátyja családjából, de a lány - tanítója révén - előre felfigyel a jelekre és vakmerő módon megszökik, hogy Ganry, a sokat tapasztalt veterán zsoldos társaságában nyugatra, nagyanyja hercegségébe jusson és menedéket leljen. Út közben számos veszély leselkedik rájuk, de különös útitársakra is lelnek, akik a segítségükre lesznek a viszontagságok közepette…
Kiln nem ismert idehaza (utólag azt kell mondjam, szerencsére), de az elmúlt két évben több könyvsorozata is megjelent már, amelyek többsége ugyanabban az idealizált kvázi-fantasy világban játszódik, más-más szereplőkkel. Bevallottan nagy hatással van rá Gemmell és Iggulden… de az látszik, hogy elég nehezen tud megbírkózni a heroikus fantasy jellegzetességeivel. A Mercenary az első könyve, 2014-ben jelent meg és a(z eddig) négykötetes Blade Asunder-sorozat első tagja is egyben.
A könyv nem hosszú, ennek ellenére szerintem képtelenség egy menetben végigolvasni, annyira idegesítően rossz. Halványan látszik mögötte elképzelés, a különféle karakterek, helyszínek és szálak közötti összefonódások vezetgetése a csúcspont felé, de az egész felületes, siettetett, és több helyen az asztalba vertem a fejem, akkora baromságok és csodálatosnak, okosnak szánt, valójában óvodás szintű idióta konfliktus feloldások vannak benne (pl. egy vad, érintetlen erdő közepén egy folyón kellene leúszniuk, erre a bogaras, de titokzatos vénember seperc alatt, szó szerint egy fél mondatban letudva összerak egy tutajt fatörzsekből és uszadékfából, ami elbír öt embert és még a lovaikat is tudják maguk mögött úsztatni).
Leírások úgyszólván nem léteznek, hiányuk fájdalmasan üressé teszi a környezetet (ami egyébként tipikusan gemmelli standardfantasy idegen fajok és mágia nélkül). Komplett városok és fontos helyek mellett megyünk el úgy, hogy pár mondatnál több nem esik szó róluk, pedig hosszas események zajlanak bennük. Semmi megjegyzés, mellékes érdekesség nem indítja be az olvasói fantáziát, hogy el tudja képzelni, hol járnak a szereplők, miféle alakokkal találkoznak és hogy mi történik velük. Nagy, árnyalatok nélküli foltokban van felrajzolva minden és az író elvárja, hogy magunk találjuk ki az egészet, hogy vajon mire gondolt. A legjobbak azok a helyszínek, ahol kénytelenek átmenni a karakterek, mert nem tudják megkerülni - és mert a plot egyszerűen nem enged más megoldást. Mintha minden ország és fontosabb terület csak meghatározott pontokon lenne átjárható és az összes többi határszakaszt láthatatlan védőfal övezi, ami megváltoztatja a felé közeledő szereplők gondolkozását. Ennek ellenére lehetetlen eltévedni a kontinens közepét elfoglaló sűrű, járatlan erdőben, minden random csapás jófelé vezet, bár a határokat ezek sem merik átlépni.
A karakterek… hát közülük egy-kettő, ami talán szót érdemel, a többi felejthető. Nem segíti az sem a megértésüket, hogy többségükről nem is tudunk meg semmit, pedig folyton szerepelnek és általában nagyon menők abban, amihez értenek. Vannak köztük olyanok is, akik nagyon cselesen látszólag ki vannak emelve, hogy aztán valami totál értelmetlen halált haljanak. A főgonosz Harald szerintem nyugodtan mehetne a minden idők leghülyébb bajkeverői közé, pedig elég eszes és ravasz, bár türelmetlen illetőnek van beállítva. Pl. egy királydöntés kellős közepén elküldi a legmegbízhatóbb és legveszedelmesebb emberét, a testőrsége parancsnokát és katonai főtanácsadóját egy megtámadni tervezett, de amúgy a könyv szempontjából szinte totál jellegtelen és felesleges távoli helyszínre, ahol az illető bután csapdába esik és még butább halált hal, csak azért, hogy vele tartó, eddig jelentéktelen társa egy bizonyos ember mellé kerülhessen. És ha elfogom a királyomat, hogy megdöntsem a hatalmát, és egyébként is nagyon zord és gonosz, harcias lélek vagyok, nem zárom egy cellába a feleségével, a királynével, és nem zárom melléjük a lefogott leghűségesebb nemeseket sem; ó, és még ágy is van a pincebörtönökben, igaz, “kényelmetlen”, ó, jaj (a királyné sóhajtozik emiatt). Amúgy az összes őr, hivatalos ember és mellékszereplő egyébként annyira brutálisan hülye és olyan könnyen átverhető, hogy mutogatni kéne írástechnikai tanfolyamokon, betűről-betűre kimásolva ezeket a részeket. Nem csoda, hogy néhány ember képes lóvá tenni és az ujja köré csavarni a fél világot.
A hercegnő nagyon bájos, kedves és tapasztalatlan a világról, de némi szempillarebegtetés után bárkiből szövetségest csinál, legyen az erdei remete, lököttnek tűnő halászgyerek, vagy titokzatos, a külvilágot soha nem látott őslakos (utóbbinál felmerül pl. a kérdés is, hogy hogy a fenébe tud egy több száz éven át tartó özönvíz után teljesen elszeparálódott népcsoport ugyanolyan nyelven beszélni, mint a külhoniak?).
Egyedül talán a főszereplő(nek szánt, de sokszor eléggé eltünedező) zsoldosnak van valami mélysége és múltja. Az író próbált zord, megkeseredett figurát faragni belőle, aki számára egyfajta megváltás-szerű cselekedetté változik a hercegnő megmentése, de persze van egy szuper, ősi kardja is (amit a világon már sehol nem kovácsolnak) és mesteri kétkezes vívó - valamint átmegy papucsba, ha a hercegnő a fejébe vesz valamit. Még csak nem is makacsságról van szó, hanem szépen kéri…
Egyszóval a könyv egy nagyon kidolgozatlan draft, ami megkívánt volna egy épeszű szerkesztőt, aki az olvastán inkább másféle pályára tanácsolja az írót, mintsem nekiálljanak kijavítani a szöveg hibáit. ★☆☆☆☆ 1/5
Állítólag a későbbi könyvei már jobbak, szóval majd még jelentkezem a folytatásokkal is, ha sikerül kihevernem ezt a csapást (a történet is félbemaradt egy várható ostrom előtt). Bár a Goodreads értékelések azoknál is ugyanilyen erősen szórnak…