Jay Allan - Crimson Worlds
0: War Stories
Erről véletlenül két rövidebb értékelést is írtam, az archívum kedvéért alább mindkettő elolvasható.
Valamikor régen olvastam az első regényt ebből a híres katonai sci-fi a sorozatból, de nem tett rám túl jó benyomást, így nem voltak nagy elvárásaim, amikor újból próbát tettem egy frissebb könyvével, ami valójában három hosszú kisregény egybeszerkesztése. A Crimson Worlds-sorozat három jelentős karakterének előtörténete kerül bemutatásra, ebből kettő az űrtengerészeknél szolgál, a harmadik meg egy hajóparancsnok. Általánosságban szólva ezek az írások jóval kifinomultabbak, érezhető az író fejlődése, de a történetek valahogy még mindig laposak, felejthetők, kevés izgalmat és érzelmet tartalmaznak, főleg a párbeszédek azok, amik súlytalanok, kevés bennük az erő. Mindenesetre talán később majd újból próbát teszek a regényfolyammal (és az azóta született leágazásaival), ez most egy ★★★☆☆ 3/5 lett nálam.
Jó pár évvel ezelőtt olvastam a szerző első könyvét, és nemrég próbáltam felvenni a fonalat, mert ahogy láttam, ez a Crimson Worlds-széria eléggé kifejlődött és mellékszálakkal is gazdagodott. Ez a könyv később íródott, de időben korábban játszódik, és a fő regénysorozat három jelentős szereplőjének előtörténetét meséli el három hosszabb elbeszélés formájában. Anno a kritikámban eléggé lehúztam az írást, de érdekes látni, hogy a két évvel később megjelent War Stories mennyivel összeszedettebb. Az írásmód jobb, gördülékenyebb, bár időnként megbicsaklik, és a párbeszédek még mindig fájdalmasan rosszak, de összességében jobb, vállalhatóbb próbálkozás az előzőnél. ★★★☆☆ 3/5
1: Marines
Valamikor kétszáz évvel később, amikor a Föld már csak egy kiégett, kizsigerelt, háborúk és járványok nyomait magán viselő sebzett őshaza, a fennmaradt nyolc szuperhatalom közötti vetélkedés már az űrben zajlik. A különféle naprendszereket összekötő térkapuk és a több száz kisebb-nagyobb kolónia birtoklásáért öldöklő küzdelem folyik háborúk során át. Erik Cain családja New York középosztálybeli, biztos pozíciójából zuhan le és kénytelen elhagyni a biztonságot nyújtó falakat és luxus felhőkarcolókat, hogy a lepusztult, bandák uralta külvárosok egyikében próbáljanak megélni. A fiatal Eriknek ezután nem sok választása marad, miután szüleit és testvéreit elveszíti: tagja lesz egy, a munkásokon élősködő és városi csempészetből élő bandának, és erőszakkal szegélyezett útja innen már elkerülhetetlenül a gázkamráig vezet, ahol váratlan mentőövet kap: lépjen be a szövetségi űrtengerészethez, ahol egy bizonyos idő után tiszta lappal folytathatja és karrier is várhat rá. Erik megtapasztalja a rendszereken átívelő háborúk borzalmait és ő maga is közelebb jut a halálhoz, mint azt élő ember elmondhatná magáról…
A magyar kiadás figyelemfelkeltő fülszövege is lehetne a fenti rövid összefoglaló, de kétlem, hogy valaha is meg fog jelenni itthon a könyv (és a mellékágai, folytatásai). Maga az alapötlet a tipikus katonai sci-fik sokaságából lett összeollózva, és a főszereplő - illetve tkp. az összes szereplő - háttértörténete is a legnagyobb klisékből építkezik, szóval nyugodtan kimondható, hogy sok újdonságot, vagy csavart ne várjon senki, ha belekezd. De ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha jól, élvezetesen lenne megírva, csak sajnos nem az.
Az egész szöveg száraz, mintha valaki utólag az emlékeiből írná. Bár a főszereplő szemszögéből látunk mindent, az egész passzív, túlzottan távolságtartó. Párbeszédek úgyszólván nincsenek (de tényleg, szerintem van olyan fejezet, ahol egy sor sincs), hosszú oldalakat lehet végigolvasni Erik monológjaival és katonai-taktikai (később enyhén politikai) gondolkodásával, miközben jobbra-balra száguldanak el a potenciális lehetőségek, ahol beszéltetni lehetne a szereplőket, jobban megismerni őket. A legtöbb alak, akivel találkozunk, üres papírmasé, néha még vonásokkal sincsenek felruházva, csak nevekkel. Például a romantikus szál, ami Erik szívszerelme, a történetben időnként felbukkanó, majd eltűnő ápolónő körül bonyolódik, olyan síkegyszerű, mint egy papírlap, és igazából már az első perctől nem látni, hogy mégis mitől indult be. Elvégre logikus, hogy a csont és bőr, kihullott hajú, lábak nélküli, súlyosan sugárfertőzött és megégett élőhalott, és a csodaszép, szőke nő rögtön, első pillantásra vonzalmat érez egymás iránt…
A “science” rész is erősen billeg, bár ez a kevésbé fontos. A térkapuk működése teljesen figyelmen kívül marad, úgy tűnik, azonnali utazást tesz lehetővé, időeltolódások furcsamód nincsenek. Ezen kívül minden kapu valahol naprendszerek szélén van és valamiféle hálót alkotnak ezek, ahol a több kapuval rendelkező csomópontok birtoklása stratégiai előny. Mintha csak egy űrstratégiai játék kézikönyvét olvasnánk… A haditechnika még mindig a szilárdlőszeres, de mágneses gyorsítású fegyvereknél jár, ahol bár a lézerek említve vannak, csak ritkán használatosak, mert légkörben erősen romlik a teljesítményük. Ehhez képest egy bolygó elfoglalásakor, ahol ammóniahó hull és viharos szelek tombolnak minimális látótávolsággal, az akkor már tiszt Cain előreküldi a felderítőit, hogy lézerrel jelöljenek meg neki néhány erődített őrposztot a távolsági rakétaütegek célzásának beállításához… Vannak már mesterséges intelligenciák, amik pl. lakásokat üzemeltetnek, de az erővértekben is ezek vannak, és az időnkénti “humorforrást” ezen AI-k pikírt megjegyzései szolgáltatják. Kis színes még ide, hogy bár a főszerepben jórészt ezekben a mechanikus szupervértekben harcoló tengerészek vannak, a szerző nagyon kínosan kerülte, hogy egymás mellett szerepeljenek a “space” és a “marine” szavak (mondjuk szó sincs kémiai - sebészi feljavításokról sem, a vértek használata kemény, több éves felkészítést és gyakorlást kíván). Amúgy ezek a vértek ezernyi dolgot kibírnak, még vákuumban is használhatók, de az alkarjukba épített szimpla, monoélű pengétől úgy szétnyílnak, mint a meleg vaj.
Alapvetően egész elfogadható sorozat, egy tisztes iparosmunka születhetett volna az egész alapötletből, de a mostani állapotán olyan sokat kellene dolgozni, élvezetesre pofozni, hogy nem éri meg a fáradtságot. Ennek ellenére viszonylag jól mehet (a szerző magánkiadásában jelennek meg, azért ez sejtet valamit), hiszen az előzményeivel, folytatásaival és a leágazásaival együtt már vagy húsz könyv jelent meg belőle (az elmúlt 3-4 év alatt!), bár a nagy netes közösségi, olvasói oldalakon is eléggé két táborra oszlanak a vélemények. Én inkább az “egycsillagosok” felé húzok, és kap tőlem egy ★★☆☆☆ 2/5-öt, kis jóindulattal arra, hogy mégsem professzionális hátterű kiadásról van szó. Mindenesetre ennyivel nem adom fel, nekiállok majd a folytatásoknak is, hátha látni valami javulást, meg aztán valami perverz érdeklődés okán kíváncsi vagyok arra, vajon nyer-e az amerikai-angol Western Alliance és a japán Pacific Rim Coalition a túlerőben lévő Caliphate - Central Asian Combine ellen, mit lép a gyanúsan csendben lévő dél-amerikai Empire, és vajon majd ki mellé állnak a szuperfejlett marsiak…