J A Cipriano - Star Conqueror
1: Star Conqueror
A Star Conqueror az egyik legnépszerűbb és legnehezebb techno-fantasy VRMMO shooter a piacon, és a megjelenése óta eltelt két évben senki sem tudta még leggyőzni a végső boss-t. David Briggs, ex-tengerészgyalogos, most egy kis IT cég technikai mindenese, egy ebédszünetben lezavarva végre sikerrel veszi ezt az akadályt is, mire váratlanul egy hatalmas űrhajó ereszkedik alá a fellegekből, hogy elvigye őt a játék igazi világába, ahol az Ellenállás az utolsó erőtartalékait felemésztve küzd a zsarnok Matriarchátus Főpapnője és elnyomó birodalma ellen.
That was when the stormy clouds peeled away from the distinct gunmetal gray hull of a Star Conqueror Hunter-class long range patrol vessel.
Évekkel korábban szerte a Galaxisban elszórták a játék magvait az értelmes, technológiailag lények bolygóin, hogy megtalálják azt a hőst, aki - egy prófécia jövendölései szerint - egyesíti majd magában a sárkányok erejét és képes lesz a Főpapnőt is letaszítani trónjáról. David az első és egyetlen, akinek sikerült túljutnia a játék összes nehézségén, és most a való életben is hasonló erőpróba áll előtte.
“Greetings, Starfighter. You have been recruited by the Star League to defend the frontier against Xur and the Ko-Dan armada.”
Legfőbb segítői a játékbeli két NPC, Tulip és Turner valódi alakjai. Utóbbi egy széle-hossza egy izomgép katona és robbantási szakértő, aki bolondul a földiek 80-as, 90-es évekbeli filmjeiért, és állandóan popkult utalásokat süt el még a legrizikósabb helyzetekben is (és igen, ismeri a The Last Starfighter-t, ami köré egy gyengén pukkanó insider poén lett felépítve), előbbi pedig egy szépséges, sötét bundájú, kecses macskanő - mellesleg professzionális hacker -, aki az első pillanattól kezdve mély rokonszenvet érez hősünk iránt…
David, mint a játék mély ismerője, rögtön felveszi a fonalat és hamar eligazodik a nagyon hasonló valós környezetben, fizikai adottságai pedig katonai múltjából adódóan kiválóak, így ideális jelölt a hősi pozícióra - de míg egy VR játékban meglehetősen letompítva érik az érzékszerveit a hatások, itt, a valóságban nagyon is fájdalmasak és életveszélyesek. Viszont ez sem tántoríthatja el attól, hogy szétrúgjon néhány segget és felmarkolja a legjobb csajokat.
Emellett ismer néhány trükköt is a játékból, amelyek itt, a valóságban is hasznára válnak, meglepve társait és az ellenfeleit egyaránt. De mindez vajon elég lesz a legyőzhetetlen matriarchák ellen is?…
“You may not know this, but we Marines don’t run away. We just kick ass and take names. Oorah”
Cipriano teljesen ismeretlen nálunk, magyarul nem jelentek meg könyvei, és valószínűleg - akárcsak Michael-Scott Earle, Jan Stryvant, és a hozzájuk hasonló speciális profilban alkotó írók - soha nem is fognak, így talán érdekes lehet szót ejteni ilyen regényekről is. Hogy Earle-hez hasonlóan ő is bérírókkal dolgoztat-e, nem tudom, mindenesetre elég termékeny íróról van szó, akinek rengeteg, hasonló stílusban íródott könyve jelent már meg. Ha azt mondom, aki csak egyet is olvasott, az mindet olvasta, talán lekicsinylően hangozhat, pedig elég jó dolgok is vannak köztük - bár ez a regény nem sorolható közéjük. Kár, mert a stílus eléggé hasonló: élvezetes módon megírt, lendületes akció, erőteljes és magabiztos főhősök, és földöntúli szépségű női társak (nem ritkán az ellenfelekből válnak azzá), akik előbb-utóbb mind belebolondulnak hőseinkbe.
Ezt a könyvet mindenképpen a Death Ship-sorozattal érdemes összevetni, mert sok a hasonlóság bennük: a Földről származó, ex-tengerészgyalogos főszereplő, aki egy porfészek világnak számító helyről érkezve tesz szert egyedülálló hatalomra - és jó nőkből álló háremre -, kap egy szuper, fejleszthető erővértet, és van egy kevés Star Justice hasonlóság is, mivel David is képes átalakulásra, csak tigris-alak helyett egy sokkal menőbb sárkány bújik meg a génjeiben.
Csak míg a Death Ship inkább a pörgős akcióra és a “színes” őrmester vs. AI beszólogatásokra helyezi a hangsúlyt, élvezetes módon, a Star Conqueror sok tekintetben elbukik. A legfőbb negatívum a főhős és Tulip végeérhetetlen nyáladzása (szó nincs romantikáról, ezek az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vannak és hamar a lényegre is térnek), ami eléggé háttérbe szorítja például azt a potenciális feszültségforrást, milyen nagy sz*rban van is az Ellenállás a Matriarchátus durva technológiai és emberfölénye miatt.
David sem túlságosan meggyőző főhős, mint ahogy Tulip (és később a felszabadított matriarchák) körüllihegi - minden a s*gge alá van készítve, és a sárkányos átalakulásért sem kell különösebben küzdenie, mert már a kezdetektől fogva képes rá valamilyen szinten, és elég hamar, megerőltetés nélkül megszerzi a hiányzó képességeket is. A logika is megbicsaklik néhol, pl. száznyi világon szórták szét a játékot és Tulip sosem látta azelőtt Davidet, mégis rögtön bemérik, felviszik a hajóra, és első látásra felismeri és belezúg. Az is fura, ahogy David a VR-ben szerzett képességeit mindenféle aklimatizáció nélkül azonnal használni tudja félelmetes hatékonysággal. Oké, hogy volt katonai kiképzése, de teljesen más katonai technológiákról és abszolút ismeretlen fantasy képességekről van szó, amiket sosem látott, tapintott, emelt, érzett még eddig.
A történet elég kiszámíthatóan halad, a frissen megszerzett képességek mindig pont kapóra jönnek a következő nehézség legyűrésekor, legyenek azok elit testőrök, vagy éppenséggel elmebéklyó alatt tartott matriarcha bombanők… Utóbbiak persze roppant hálásak a szabadítójuknak és azonnal hűséget fogadnak neki, mit sem törődve azzal, hogy az évtizedek kondícionálása alatt miféle szörnyű tetteket követtek el az elnyomottakkal szemben - és ez még az Ellenállást sem zavarja, mind el vannak ájulva Davidtől és a sárkány visszatértétől.
Ami leginkább kínos, az mégis a rengeteg szóbeli és érintkezéses mimika, gesztus, amit képtelenek abbahagyni a szereplők. Minden megszólalás, minden mondat közben kötelező megérinteni a társat, a szemébe nézni, összehúzni a szemöldököt, csücsöríteni, lépten-nyomon megköszönni mindent, kedveskémnek hívni bárkit kortól és nemtől függetlenül, és így tovább. Kiborító, az egész könyv összegyömöszöl és a holdba lő minden távolságtartást és személyes teret egymásnak totál vadidegen emberek között. Mert még szex közben érthető is lenne, ha színes érzéki tapasztalatokról ír, de az olyan ritka és annyira kívül van a leírt eseményeken, hogy minden más azonnal szembetűnik. És oldalanként hemzsegnek az ilyenek, mint ez:
In my worry, I got to my feet, Tulip right behind me, and walked over to her, putting my hands gently on her shoulders. Tulip, well, she did her Fertish thing, petting the ex-Matriarch’s long platinum blonde hair soothingly.
Hogy valami jót is mondjak, az időnként felbukkanó mellék karakterek nem annyira egysíkúak, és számomra kedvelhetőbbek is, mint a főhősök. Turner, illetve később Tojo mind emlékezetesek maradnak, van stílusuk és emlékezetes alakításokat nyújtanak, még ha kicsit túlságosan is odavannak az Ellenállásért és a sárkányért. Emellett az írásmód is elég jó, színes, és gördülékeny, bár néhol túllő a jelzők halmozásával.
Mindezek ellenére…
“Actually, what I really find hilarious is that you’re barely batting an eye at the fact that I brought two ex-Matriarchs onboard.”
Hát… igen… ★★☆☆☆ 2/5