Isaac Hooke - Argonauts
1: Bug Hunt
Egyik kedvenc stílusom a military/sci-fi, és ebben kerestem valami újat, amit még nem olvastam. Egy ideig hezitáltam, hogy előveszem a Kloos-sorozat lezáró két részét, ami még nem jelent meg magyarul, de aztán úgy döntöttem, kivárom még, hátha (az 5. rész februárban érkezik), és a Goodreads ajánlásai között böngészve bukkantam a címbeli kötetre, pontosabban sorozatra, merthogy ez is már lassan kéttucatnyi könyvnél jár. Bár a minőség és a mennyiség gyakran nem korrelálnak egymással, bíztam benne, az elég nagy szórású kritikák ellenére valami szórakoztató azért kisül belőle. Nem így lett, de erről majd később.
Isaac Hooke egy kanadai mérnök/fizikus/író, nálunk ismeretlen, pedig szép számmal jelentek már meg könyvei, főként katonai sci-fi témában. Mérnöki végzettsége meg is látszik a világok kidolgozottabb technikai hátterén: ebben a könyvben a lézerek láthatatlanok és valóban fénysebességgel közlekednek, a vákuum öl és használhatatlanná teszi a robotok nagy részét, a naprendszereken belüli utazások is hónapokig tartanak, a pályák számításánál figyelembe veszik a gravitációs hinta-manőverekre használható bolygók tömegét, és bár vannak a csillagközi utazásokat lerövidítő hiperkapuk, így is napokról-hetekről van szó egy-egy ugrás között.
Viszont nem tudom, a többi sorozatában mi a helyzet, mert ebben vannak Artifical-oknak nevezett szuper-androidok, amelyek ugyan rendelkeznek egy, az embereket védő, az asimovi háromságra (esetleg négyességre) hajazó törvénnyel, ezt többen is meg tudják kerülni retorziók nélkül, és a fő konfliktust egy ilyen android az emberiséget folyékony állapotba transzponáló (azaz végső soron elpusztító) terve okozza. Szintén furcsa volt, hogy a biztonsági rendszerek mennyire könnyen megkerülhetők voltak a legtöbb esetben némi implant-homlokráncolással (szinte mindenkinek van egy beépített, változatos feladatokra felprogramozható implantja, az AI-k meg elég hétköznapiak), vagy egy-egy (igaz, szuper drága) kütyüvel.
Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a technikai odafigyelés ellenére néhol milyen furcsa fizikai baklövésekhez kellett folyamodnia már a könyv vége felé. Nem spoilereznék, de a 28-30. fejezet tele van jópár ilyennel, akármennyire is próbálja a szőnyeg alá söpörni ezeket pár mondatos átugrásokkal.
Rade smiled brightly at his captors and felt a fresh trickle of blood smear down his chin. “Well hello.”
A könyv főszereplői az Argonaut nevű űrhajó legénysége, csupa ex-specialista, akik a háborúk végén összedobták a pénzüket, felvettek egy nagyobb hitelt és egy szűk hajót, és saját kezükbe véve a sorsukat egy biztonsági tanácsadó céget alapítottak. Annyiban különböztetik meg magukat a zsoldosoktól, hogy vannak valamiféle elveik, és bérgyilkosságot, vagy rablást sosem vállalnak. A háború után telített piacon nem csoda, hogy a munkákra nagyon sokan ugranak, ők pedig egyre lejjebb csúsznak, és már a bankok is a nyakukban lihegnek - nem beszélve egyes felbőszített megbízókról, akikről munka közben derül ki, hogy miféle sötét dolgokban utaznak, és a csapat a valamiféle (akár vélt, akár valós) magasabb erkölcsi piedesztáról prédikáló vezetője, Rade parancsára megpróbálja kiegyenesíteni a dolgokat a maga módján.
A társaság szinte mind tesztoszteront izzadó muszklimiskákból (és ami azt illeti, muszkliböskékből) áll, fő specialitásuk a háromméteres katonai mechák irányítása és egész háztömbök porrá eliminálása szükség esetén. Ez volt az életük a seregben is, és a leszerelés után is ezt folytatták, a szabadpiacon beszerezve néhány régebbi, de megbízható modellt. Ezen kívül van egy androidjuk is, aki meglehetősen szabad szájú néha, plusz van jópár katonai robotjuk és droidjuk. Vezetőjük Rade, a kissé paranoid, marcona parancsnok, akit valamiféle trauma gyötör a múltjából, de még szívszerelmének sem képes felfedni lelki bajait, pedig mindenki látja, hogy fél visszaszállni a mechákba, és a bevetéseket inkább csak egy specializált irányító-hacukában teszi, gyakran valamelyik mecha utasaként.
(Egyébként az volt az érzésem, a társaság szinte egy az egyben a Predator film szereplőinek felelnek meg, még a karakterek is jól beazonosíthatók.)
Shaw might be cute as hell, but this woman was in an entirely different league.
A könyv kezdetén olvasható megpróbáltatásokat talán enyhíteni látszik egy új megbízó felbukkanása, aki egy szépséges androidnő, és egy ultragazdag cég megbízásából tevékenykedik. A feladat egyszerű: elkísérni az Amytis űrhajót a céljához, egy meglehetősen távoli Sino-Korean (és félig már perzsa) határrendszerbe, ahol megbízójuk felvesz valami fontosat, majd visszakísérik őket a kiinduló állomásra. A fizetség kiemelkedő, az előleget szemrebbenés nélkül lerakják, mi baj történhet, nem igaz?
A rendszer meglehetősen kihalt, és bár van egy hold körüli támaszpontja és egy városa lent a felszínen, látszólag minden elhagyatott és néma, élettől mentes. A megbízó nem igényli a csapat segítségét a felszíni munkákhoz, így a várakozást szondázgatással és az üres rendszer figyelésével töltik. Eközben figyelnek fel egyre több gyanús jelre, majd miután megbízójuk minden bizonnyal bajba keveredik, mégis felszerelkeznek és leszállnak ők is, hogy kiderítsék, mi történhetett itt…
“Come on you fecal eaters!” Rade would say. “Are you men, or are you maggots?”
Nem mondom, hogy le voltam nyűgözve. A könyv valahogy furcsán adagolja a világot és a szereplők interakcióját. Néha nagyokat ugrik, hónapokat tud le pár mondatban, a múltat és a politikai felállást csak sejtetésekkel vázolja fel, és bár az akciók kellően részletesek és pörgősek, a túlzott fizikai valósághűség gyakran elveszi a feszültség élét, és hiányzik belőlük az igazi fantázia (tudom, hogy többen viszont ezt szeretik, nekik jobban bejöhet ez). Emellett gyakran feleslegesen sok időt tölt az ex-katonák egymás közötti, vulgáris felhangoktól sem mentes ugratásával, vagy puszta macsóskodásával (egész fejezetek szólnak arról, amikor egymással bunyóznak a hajón utazás közben, olyan szinten, hogy karok és ízületek törnek, de semmi baj, majd az orvosrobot bestoppolja), ettől szinte minden karakter darabosnak és laposnak, színtelennek tűnik. Egyébként már-már betegesen sokat edzenek és VR-eznek, Rade így próbálja lefoglalni őket és lekötni az energiáikat.
A fő ellenfél jóformán háttér nélküli megkattanása és szuper ereje, legyőzhettelensége sokáig mítikus marad, mint ahogy az is, miképpen képes meghülyíteni és a maga oldalára állítani további AI-ket. Ehhez képest is minimum furcsa, hogy sikerül elkapni, szinte a háttérben, és ez is csak úgy derül ki egy elejtett félmondatból, hogy “jé, mégsem szökött el”. De ami utána jön (kötelezően kiszámíthatóan), a végső leszámolás izgalom helyett inkább lehangoló… Ennek ellenére amúgy a fő sztori nem lett volna rossz, kellően érdekes (még ha sablonos is), kár, hogy nem sikerült izgalmasabbra és összeszedettebbre megírni, a vége nagyon összecsapott és elsietett.
★★☆☆☆ 2/5. (A további könyvek sokkal jobb értékelésekkel bírnak, szóval nem mondtam le róluk végleg.)